1. rész: A koncert

Nagy készülődésben voltam. Egész délután a szobám és a fürdő közt rohangáltam. Végre alkalmam nyílt arra, hogy elmehessek egy One Direction koncertre. Egy álmom vált valóra. Már alig vártam, hogy végre élőben láthassam őket, főleg Niallt. Ő a kedvencem, őt imádom a legjobban.
Gondolkozásomból anya hozott vissza a való világba.
-Alexandra, ez kb. a 20. ruha, amit felvettél! A szobád úgy néz ki, mint egy csatatér! - mondta szörnyülködve.
-Anya, 1D koncertre megyek! Még szép, hogy keresem a tökéletes ruhát! Képzeld el a helyzetet. Fellép az 1D a színpadra, és Niall meglát egy förtelmes ruhában... Az maga lenne a katasztrófa! Így sose fog velem járni... Fontos az első benyomás! - a szavak csak úgy jöttek ki a számon, miközben egy újabb ruhakupacot vettem ki a szekrényemből. Ledobtam az ágyamra őket, és szétnéztem közöttük.
-Ez nem jó.. ez sem... és ez sem.. Ez jó! Ja, nem... Nincs egy normális ruhám se! - kiáltottam fel.
-Ugyan már Alexandra! Valakinek még ennyi ruhája sincs mint neked, mégse hisztizik ennyit...
-Oké, de az a valaki biztos nem megy One Direction koncertre! És lehet, hogy sok ruhám van, de nekem perpillanat egyik se tetszik...
-Jó, hagyjuk... Mellesleg megjegyzem, hogy nem sokára kezdődik ez az egész, és te még sehol se vagy... Jó lenne igyekezni kisasszony! - és ezzel kiment a szobából. Hátrahajtottam a fejem és egy nagyot sóhajtottam. Újra és újra végignéztem a szétkotorászott ruháimon, amikor megpillantottam a tökéletes felsőt. Hát persze! Eddig eszembe se jutott, hogy nekem van 1D-s felsőm. Gyorsan kikaptam a kupacból a pólót, kézbe vettem egy csőnadrágot, és bezárkóztam ismét a fürdőbe. Magamra kaptam a ruhákat, begöndörítettem a hajamat, és nem nagyon, de kisminkeltem magam.
Miután készen lettem, megkerestem apát, és szóltam, hogy indulhatunk.
-Táskát nem viszel magaddal? - kérdezte anya.
-De jó, hogy szólsz! - visszafutottam a szobámba, magamhoz vettem a már előkészített táskát, és újra kimentem az előszobába, ahol apu már a cipőjét vette. Követtem a példáját, én is felvetem a cipőmet, felkaptam egy pulóvert, és kimentünk a kocsihoz. Ekkor már rettentően izgultam, alig bírtam egy helyben maradni, már ott akartam lenni. A nap folyamán csak az előttem álló eseményre tudtam gondolni. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, és valami azt súgta, hogy ez az este nagy hatással lesz az életemre...

-Megérkeztünk. Jó szórakozást, hívj ha vége - mondta apu, és leparkolt a kocsival.
-Oké, szia - adtam egy puszit az arcára, majd kiszálltam a kocsiból. Ilyenkorra már rengetegen voltak, mindenhol Directionereket lehetett várni, aki csak arra várt, hogy végre kinyissák az ajtókat, elfoglalhassák a helyüket, és elkezdődjön a koncert. Kicsit már lehűlt a levegő, így összehúztam a pulóveremet, és én is csatlakoztam a tömeghez. Nem ismertem senkit, így csak egyedül álltam csendben. Néztem ki a fejemből, amikor valaki szinte nekem csapódott, majdnem el is estem.
-Héj, figyelj már! - kiabáltam utána. Az alak csak ment tovább, és egy '1000 bocs' kíséretében tovább ment.
Mikor kinyitották az ajtókat, szinte egy emberként ment be mindenki. A hatalmas aréna összes helye pillanatok alatt foglalt volt. Szerencsémre pont olyan helyre szólt a jegyem, ahol tökéletesen lehet látni mindent. Már csak pár perc volt a koncert kezdetéig, addig lejátszották a TMH turné videót.
A helységben csönd honolt, csak halk beszélgetések voltak, mindaddig, amíg el nem sötétült minden. Mindenki csöndbe maradt, lélegzet visszafojtva várt.
A fények újra kigyúltak, és előlépett az az 5 isten, akire már mióta vártunk. A csöndet a hangos kiabálások és sikítások váltották fel. Elindult a zene, megszólaltak az Up All Night ismerős dallamai. A közönség egyszerre, torkaszakadtából énekelt a fiúkkal, ahogy én is.
Sorban énekelték a dalokat, voltak twitter kérdések, és a ki nem hagyható öröködések.

Rettentő jól éreztem magamat, eleinte nem hittem el, hogy tényleg egy One Direction koncerten vagyok. Nem akartam hazamenni, annyira jó volt ez az egész.

A 3 órás koncert végén Niall elköszönt a többiek nevében is, és lementek a színpadról. Ezt még egy hosszú tapsvihar, és sikítozások követték, aztán mindenki megindult. Szándékosan nem indultam el, megvártam, hogy mindenki kimenjen, legalább majd nem kell tolakodnom. Alig ért véget a koncert, de én már a felvett videókat, és a fényképeket néztem vissza.
Mikor kimentem az épületből, elindultam az utcán, hogy arrébb, ahol hallom is, felhívjam apát. Ekkor már sötét volt. A mobilomat nyomkodva mentem előre, amikor ismét nekem jött - sejtésem szerint- ugyanaz az ember,
-Figyelj már! - szóltam neki. A legutóbbival ellentétben most meg is állt, és visszafordult. Arcát nem láttam, mert egy kapucni volt rajta, ami eltakarta.
-Bocs, nem direkt volt.
-Nem tudom, hogy ki vagy te, de legyél már olyan szíves, ne gyere már mindig... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert olyat láttam, amit nem hittem el. A zöld pulcsi kapucnija alól előbukkant egy szőke tincs, és megpillantottam azokat a gyönyörű kék szemeket, amiket bárhol fel tudnék ismerni. A szám elé tettem a kezem, a szemem pedig kikerekedett.
-Pszt, kérlek ne sikíts!!